Élménybeszámoló

Erdélyi utazásunk május 24.-én kezdődött budapesti gyülekezésünkkel a Szent II. János
Pál iskolaközpont bejáratánál. A 11.A, 11.B és pár 10.-es diák mellett Szalay Melinda,
Ruzsa Judit, Mózes Ambrus, Nagy István tanárurak és tanárnők, illetve János atya
kísértek minket.
A határon való átkelésünk után buszunkkal az utat Arad városa felé vettük, ahol
megtekintettük a vértanúk emlékművét (Megbékélés tere), és a Maros parton lévő
kivégzőhelyen is megemlékeztünk hősi halottainkról.
Ezt követően a Maros völgyön áthaladva eljutottunk Vajdahunyad várába, ahol csodával
adóztunk a Hunyadiak ősi ottthonának.
Keddi napunk utolsó állomása Déva városa volt, ahol szállásunkat elfoglalva finom
vacsorát fogyasztottunk és a dévai éjszakában Ruzsa tanárnő és pár fáradhatatlan diák
teljesítménytúrára indult a várba, ahol Kőmíves Kelemen balladáját is felolvasták a
naplemente káprázatos színeiben.
A gyors reggeli elkészülés után szerdai napunk első állomása a Nagyszeben városa volt,
ahol kisebb csoportokra szakadozva mindenki felfedezhette ezt a gyönyörű várost és
építményeit, mint például az evangélikus, a katolikus illetve az ortodox templomokat, a
piactereket, szemes házakat és zárásként a hazugság hídját.
Nagyszebent elhagyva román, majd Háromszéktől kezdve székely-magyar falvakon,
városokon elhaladva értük el
Nagycsomád kráterében nyugvó zöldes színű Szent Anna tavat, ahol a napsütéses sétát
követően buszra ülve egészen célállomásunkig, Gyimesfelsőlokig meg sem álltunk.
Gyimesfelsőlokon már mosolyogva vártak minket tesvériskolánk, a Szent Erzsébet Líceum
diákjai, és egy közös pizzázás után beosztás szerint az estét már mindenki a
fogadócsaládjánál, illetve a kollégiumban töltötte az éjszakát a Csíki havasok gyűrűjében.
Áldozócsütörtök napját egy szentmisévél indítottuk, amit János atya és Berszán Lajos atya
(aki az iskolát is alapította) közösen celebrált.
Délelőtt elkirándultunk az ezeréves határhoz, a váltóházhoz és a Rákóczi várhoz, ahol a
panorámában gyönyörködve elénekeltük együtt a magyar himnuszt.
Innen a Fügés tetőn is sétáltunk egyet (miközben a tomboló szelek tépáztak minket)
Délután a falu központjában található Skigyimes bobpályáján csúszkálhattunk, majd egy
kis szabadidő után este megkezdődött a táncház egy prímás és egy gardon kíséretében a
helyiekkel.
Pénteken reggel újra útra keltünk néhány felsőloki diák társaságában, akik történeteikkel
végigkalauzoltak minket Székelyszentföld falvain, megcélozva Erdély legemblematikusabb
kegyhelyét Csíksomlyót. Miután fohászainkat a Szűzanya lába elé helyeztük, Madéfalvára
is kitérőt tettünk az 1764-ben történt eseményekre való megemlékezésként.
Délután a Békás szoros szurdokai közt utaztunk feltekintve a fölénk magasodó ormokra,
köztük az Oltár kő csúcsára is.
Ezután csónakáztunk a Gyilkos tó rémisztő vizén a (már megszokott módon a) tájat és a
természetet csodálva.
Az estét egy közös összejövetellel, beszélgetéssel, nevetéssel (és persze helyi italokkal)
zártuk.

Érdekes hagyománynak lehettünk részesei szombat reggel, ugyanis a ballagás ünnepén a
helyi iskola diákjai felöltötték tradícionális népviseleti öltözékük, a ballagó osztályok lóra
ültek, iskolástársaik ugyanakkor szekéren kísérték őket körbe a faluban esetünkben a
szemerkélő esőben, ennek ellenére mosollyal, jókedvvel arcukon, gyönyörű énekeket
énekelve érkezett vissza a menet az iskola udvarára, ahol mindenki elbúcsúzott
házigazdáitól. Buszunkra felülve magunk mögött hagytuk Gyimesfelsőlokot és következő
úticélunk felé vettük az irányt, Tamási Áron szülőfalujába, Farkaslakán szálltunk le újra
buszunkról, ahol az író szülőházához tettünk kirándulást.
Napunk végéhez közeledve Parajdon a sóbányába is aláereszkedtünk, majd a felszínre
érve utolsó éjszakánk helyszínét, Zsobokot céloztuk meg. Itt este a vacsora után közös
meccsnézés és pihenés várt minket.
Reggel a gyors reggelt követően Zsobokról Kolozsvárra utaztunk, ahol a vasárnap reggelt
Mátyás király szülőházának felkeresésével indítottuk és a Szent Mihály templomi misével,
valamint egy rövid városnézéssel zártuk erdélyi kirándulásunk utolsó hivatalos állomását.
Maradék időnkben egy közös ebédet is elfogyasztottunk és elindultunk a határ felé. Nem
sokkal a határ átlépése után a sofőrváltás miatt elbúcsúztunk zseniális sofőrünktől,
Gyulától, aki az egész utunkat biztonsággal vezette végig.
Utunk során az iskoláig telitorokból énekeltünk minden dalt, ami eszünkbe jutott és amit a
hangszóró maximum hangerőn aláfestésként tudott nekünk nyújtani, végül pedig János
atya imájával és áldásával gurultunk be a fővárosba.
Fáradtan de élményekkel telve gördült be buszunk az iskolaközpont épülete elé, ahol
kíváncsi szülők sokasága várt minket.

Kiss Leonóra 11.a

Erdély, ahogy mi láttuk

Sok mindent írhatnék arról, hogy hol jártunk, mit csináltunk s milyen szép helyeket
láttunk, azonban erről már készült egy remek beszámoló valaki másnak a tollából. Helyette
az én nemes feladatom nem más, mint elmesélni a személyesebb oldalát a történteknek,
ezáltal pedig élettel megtölteni programjaink hosszú sorát. Ehhez természetesen több
embernek meghallgattam az élménybeszámolóját, azt hogy miként is élte meg utunkat. Ezek
segítségével kívánom kedves olvasómnak, hogy ha csak egy pillanatra is, de
belecsöppenhessen átélt pillanatainkba, mintha csak velünk tölthette volna őket.
Többekben kételyek voltak az egy hetes utazással kapcsolatban, hogy vajon a két
osztály mennyire fog kijönni egymással. Tudni illik ugyanis, hogy e kapcsolat a közös
kalandunk előtt meglehetősen hideg volt, sőt ki lehet jelenteni, hogy egy-egy emberen kívül a
legkevésbé sem vegyültünk, gyakorlatilag csak látásból ismertük egymást. Ennek ellenére a
legnagyobb pozitív csalódásként ért minket, hogy a hangos osztály, és a csendes osztály
milyen jól megfér egymás mellett, egészen kiegészítik egymást. Aznap kora reggel mikor
indultunk ironikusan még szitált is az eső, csak hogy jól kezdődjön minden. Azonban ez sem
volt akadály, hiszen a legendás sofőrünk, Gyula, remekül bepakolta csomagjainkat, de még
jobban vezette autóbuszunkat. Külön szeretném kiemelni legendás sofőrünk, Gyula szerepét
ebben a történetben, ugyanis mindannyian nagyon hálásak vagyunk a munkájáért, és igazán
megszerettük. Legendás sofőrünk, Gyula a lehető legnagyobb türelemről tett
tanúbizonyságot, mindig kész volt a jó viccekre, és sose panaszkodott, még ha várni is kellett
valakire (nos, megtehetném, hogy megnevezem Lesták Csegét, de nem áll szándékomban
senkit se megvádolni).
Első esténket Dévában töltöttük, és mivel a szállásunk biztosított számunkra egy teraszt
székekkel és asztalokkal, mi ezt örömmel ki is használtuk. És itt kezdődtek új ismeretségeink,
esetleg új barátságaink kialakulásai. Tökéletes lehetőség, illetve helyszín volt arra, hogy az
emberek társalogjanak, főleg olyanokkal akikkel korábban egyáltalán nem tették. Bár a
tanárok hamar ágyba parancsoltak bennünket, így is megvolt az a jó kis táboros hangulat, és
azt hiszem sokan egyetértenek velem abban, hogy jobban nem is végződhetett volna a nap, s
indulhatott volna Erdélyi utunk.
Második esténket már Gyimesfelsőlokon töltöttük. Sokan családoknál, míg a kevésbé
szerencsésebbek a kollégiumban aludtak. Nem mintha a kollégiumi szállás annyira szörnyű
lett volna, sőt! De a családoknál való alvásnak egészen más hangulata van. Mindenki arról
számolt be, hogy milyen kedvesek és befogadóak voltak a felsőloki családok. Olyan fajta
szeretetet kaptunk számunkra akkor még idegenektől, amelyet korábban sose tapasztaltunk.
Így hát mindenki nagyon örült, hogy még másik két napot; estét tölthettünk velük. Annyira,
hogy nem akartunk eljönni. Pár napra mi is a közösségük tagjaivá válhattunk, részesei
lehettünk a világuknak, és mindennél hálásabbak vagyunk azért, hogy ilyen közel engedtek
magukhoz, hogy a hely szinte második otthonunként maradjon meg az emlékeinkben. Ennek
a tetőpontja a táncház, illetve a ballagás volt, de természetesen az összes közös pillanat
felejthetetlenre sikerült.
A magasan elsöprő pozitív energiák a Gyimesfelsőloki családoknál eltöltött időnk mellett
azokból az élményekből jöttek, melyeket a lélegzetelállító helyszíneken szerezhettünk.

Szebbnél szebb tájak tárultak szemünk elé, és a látvánnyal betelni egyszerűen lehetetlen volt.
Csak hogy említsek néhány példát a kedves olvasónak: Anna-tó; s az ahhoz levezető ösvény a
magas fák között, Békás szoros, Gyilkos-tó… és így tovább.
Az pedig, hogy milyen körülmények között jutottunk el eme káprázatos természeti
kincsekhez igazán szórakoztató történet. Félreértés ne essék, sosem tévedtünk el, hála a mi
legendás sofőrünknek, Gyulának, azonban sokkoló volt az igen kedves földrajz tanárunk
kimeríthetetlen tudása, s annak folyamatos átadása. Nagy István tanár úr fontosnak tartotta,
hogy minden információt, amely a birtokában van megossza kótyagos fejű diákjaival. Ha egy
pillanatra el is bóbiskoltunk, s reménykedtünk, hogy aludhatunk egy jót, a folyamat hamar
megszakadt, amint a mikrofon eljutott a tanár úrhoz. Hálásak vagyunk a szolgálatáért, így
legalább megtudhattuk azt a “csekély” mennyiségű dolgot, mely a tanár úrnak csak úgy
hirtelenjében eszébe jutott a székelyekről, s arról amit az ablakon kinézve látott. Valószínüleg
nem lett volna igazi élmény ezek nélkül a megközelítőleg másfél-két órás beszámolók nélkül
egyik buszút sem.
A másik elengedhetetlen hozzávalója a hosszú egyhelyben ücsörgésnek a zene volt. A
sztereotípiákkal ellentétben – hogy nem tud ennyi ember megegyezni a dalokat illetően –
minden számot közösen énekeltünk, s ez így igazán felemelő volt. Ez is mutatja, hogy annak
ellenére, hogy nem sikerült mindenkit közelebbről megismerni, mégis egységben és
csapatként tudtunk együtt működni. Viszont azok a barátságok melyek ez alatt a hét alatt
alakultak, azóta is megmaradtak, sőt meg is erősödtek, hiszen szilárd alapokra épültek.
Természetes azonban, hogy konfliktusok is voltak. Leginkább abból kifolyólag, hogy a
diákok képtelenek voltak tartani magukat az időbeosztáshoz, így sok volt a már említett
késés, ami a programok csúszását, vagy teljes átalakítását eredményezte. Vagy ami a
legrosszabb: étkezések kihagyását. Diákszemmel a több szabadidő lett volna a megoldás,
azonban utólag örülünk, hogy ennyi programunk lehetett, és hogy tanáraink rendíthetetlenül
alkalmazkodtak hozzánk, valamint a kialakult szituációhoz. Minden tiszteletem az övék.
Számukra a legfontosabb a mi boldogságunk volt, hogy mindenben részünk lehessen, hogy
mosolyogni lássanak. Úgy gondolom ezt maximálisan sikerült elérniük. Partnerként kezeltek
minket, felnőttek módjára, és mi ezt nagyon nagyra értékeltük. Remélem, hogy bennük se
maradtak negatív érzések, és hogy nem vesztették el az összes reményüket a fiatalságban.
Zárásképpen azt mondhatom, hogy Erdélyi kalandunk felejthetetlen emlékekkel
gazdagított minket, kicsit mindenki más emberként tért vissza. Hálásak vagyunk, hogy a
részesei lehettünk, és mindenkinek aki lehetővé tette a megvalósulását.
Köszönjük szépen!
Simon Mirjam 11.b osztály

2022.május 24-29